Két héttel később
Borongós keddi délutánon autóztunk a szüleimmel Idaho felé. Gondolataim elterelése érdekében, az ablakon legördülő vízcseppeket néztem, ahogy versenyeznek egymással. Miközben az esélytelenebbnek drukkoltam az édesanyámtól kapott karkötőt piszkálgattam a kezemen. Lenéztem a csuklómra és mosolyogva emlékeztem vissza a napra, amikor kaptam tőle.
-Csukd be a szemed- mondta kedvesen, édes hangon.
-Most miért?-kérdeztem értetlenkedve.
-Csak csukd be és kész!- utasított, most már türelmetlen volt a hangja.
Ilyenkor tudom, hogy kezdek átlépni egy határt-aminek általában nincs jó vége-, így nagy sóhajtás kíséretében engedelmeskedtem anyám kérésének. Hirtelen hideget éreztem a csuklómon és a kíváncsiságtól vezérelve résnyire nyitottam a szememet. Mielőtt észre vehette volna, hogy csalok gyorsan visszacsuktam a szemhéjamat és megint körül ölelt a sötétség.
-Kinyithatod-mosolyt hallottam a hangjában.
Becsületesen kinyitottam a szememet és úgy tettem, mintha most látnám először a lila karkötőt.
-Anyu ez gyönyörű! Köszönöm szépen.- hatalmas öleléssel tudatva, hogy komolyan gondolom, amit mondok.
-Ametiszt karkötő. Védelmet nyújt majd neked. Kérlek szépen, hogy mindig hord és csak estére vedd le magadról-mondta tudományos hanggal és komoly arckifejezéssel az arcán.
A szüleim egy '80-as évekbeli hippi mozgalmon ismerkedtek meg. Állításuk szerint első látásra egymásba szerettek. Én ebben nem hiszek, szerintem nincs első látásra lángoló és szenvedélyes érzés. De a hippi életérzés a mai napig bennük van, le sem tagadhatnák. A legjobban a csuklómon csüngő fényes karkötő tanusítja. Ami mellesleg a szívemhez nőtt az elmúlt napok során. Na jó még tanúsítja az is, hogy a kocsi magnójából épp egy Janis Joplin szám szól. Ránézek apám hosszú hajú, kócos frizurájára és hirtelen kimondom ami bennem játszódik le valahol nagyon mélyen.
-Apa, félek!
A visszapillantó tükrön keresztül néz engem. Elgondolkodik, majd a zene elhallgat.
-Tudom drágám. De hidd el, hogy hamar be fogsz tudni illeszkedni-mondta, miközben a tükörben még rám rám pillantott.
Elmosolyodok. Nem attól félek, hogy nem tudok beilleszkedni. A legnagyobb félelmem, hogy soha nem tudom megbocsátani magamnak, amit Ben halála estélyén tettem.
-Az én kislányom a legerősebb nő a világon. Téged mindenki szeret és ez a javítóban sem lesz másképp.
Mosolyomat nyilván annak tudta be, hogy sikerült megnyugtatnia. Nem akartam, hogy ennél is több fájdalmat éljenek át miattam, ezért inkább a hallgatás mellett döntöttem.
Arra ébredtem, hogy egy kar simogat.
-Itt vagyunk-mondja anyám kedvesen csengő hangja.
Remek.
Kiszállok a kocsiból és az utazástól elzsibbadt végtagjaimat nyújtóztatom. Biztatom magam, hogy forduljak az épület felé. Bár ne tettem volna. A javítóm hatalmas, viktoriánus stílust képviselő kastély. A falairól omladozik a vakolat és abban is biztos vagyok, hogy a tetőn lévő cserepeket az elmúlt száz évben nem cserélték. Boltívei gyönyörűen kidolgozottak. Az alsó szinteken lévő ablakok részletgazdag díszítést kaptak. Elképzelem, hogy a verőfényes napsütésben milyen színjátszmákat verhet vissza a fény a falakra. Csodálatos lehet. Az udvart az épülettől egy kisebb veranda választja el. Stílusosan kialakított kis nyugalom sziget található az egyik sarkában. Tanulmányozásomból egy csapat varjú riaszt fel. Hangosan, károgva repülnek tovább a közelben lévő erdő felé.
-Idilli-csúszik ki a számon.
-Teljesen egyet értek önnel Miss Bella.-válaszol a közelből egy mély, ismeretlen hang.
Összerezzenek. Szerencsémre nem csak én ijedek meg az idegen láttán. Magas volt, vékony és talán a negyvenes éveiben járhatott. Egy karmolás virított az arcán, ami úgy vonzotta a tekintetemet, mint molylepkét a lámpafénye. Valami nincs rendben ezzel a pasassal, de még nem jöttem rá, hogy mi lehet az. Nem jó jel. Imádkoztam, hogy ne egy pszichopatával kerüljek egy szobába.
-Elnézést ha megijesztettem önöket, nem állt szándékomban. A nevem Roger Malik, én vagyok ennek az épület komplexumnak az igazgatója.
Anyám mosolyogva lépett előre, mint aki nem látja, hogy egy furcsa fazon áll előtte. Szokásos reakció volt tőle ha idegennel találkozott. Nagyon nyitott volt, velem ellentétben.
-Üdvözlöm... . Örülök, hogy megismerhetem. Velem beszélt telefonon.
-Hogy is felejthetném el ezt a bájos hangot-mondta az elkövetkező napjaimat pokollá tevő Antikrisztus.
Anyukám elpirulva mosolygott és zavarában egy szót sem szólt. Apuval egymásra néztünk mint oly sokszor, ha olyan szituáció állt fent, amit mind ketten kifogásolhattunk volna. Mosolyognom kellett a mókás arcán. De az igazgató hangja hamar vissza rántott a valóságba.
-Jöjjenek, körbe vezetem önöket az állam legnagyobb javító intézetében, aztán elvégezzük azt a fránya papírmunkát-mondta büszkeségtől dagadó mellel.
Miközben egyre jobban haladtunk befelé, annál jobban éreztem, hogy el kell tűnnöm erről a helyről mégpedig sürgősen. Legnagyobb bánatomra már nem volt vissza út.
-Ezt a kastélyt 1849-ben építette egy főnemes, legnagyobb sajnálatomra a neve nem maradt fent. Valószínűleg az 1890-es tűzvészkor veszett a feledés homályába. Százötven szobája van, melyből húsz tanterem és iroda a többi természetesen a szállásokat fedezi. Az épület három emeletes az elsőn a tantermek találhatóak, másodikon a férfiak laknak és a harmadikon a hölgyek. Egy szobában ketten szállnak meg-néz rám- magának kedveském már megvan a szobatársa.
Ettől az információtól összerándultam. Már csak azt remélem, elleszünk egymás mellett, nekem ennél több nem kell. Nagyon halkan hallottam hogy Roger még bőven tartja az időutazó kiselőadását, de én elkalandoztam valahova máshova. Kikapcsoltam az agyam és csak tanulmányoztam a környezetet. Láttam egy csapat csajt a padoknál, hangosan nevetgéltek. Ami a legfurcsább volt, hogy mindenki feketében pompázott. Magamra néztem és még jobban haza szerettem volna menni. Nem mondható, hogy be illek a környezetbe a rózsaszín pulcsimmal és a fehér gatyámmal. A fejemben lévő jegyzetfüzetemben feljegyeztem az első és legfontosabb tenni valót, mégpedig fekete ruhákat szerezni valahonnan, bármi áron. Így is eléggé céltábla leszek, nem kell még az is, hogy a ruháimmal még jobban magamra vonjam a figyelmet.
A papírmunka sajnálatomra gyorsan ment. A szüleim lassan itt hagynak engem és indulnak haza fele, ahová én is menni szeretnék velük. Le kísértem őket a kocsihoz és kivettem a csomagtartóból az egyetlen egy bőröndöt, amit hoztam magammal. Eljött a búcsú ideje.
-Kedveském-kezdte anyu sírva-nagyon fogsz hiányozni. Kérlek nagyon vigyázz magadra és szerezz barátokat magadnak-ölelt meg.
-Anyu kérlek ne sírj,mert én is fogok-öleltem vissza még szorosabban.
-Rendben kincsem-bólintott szipogva.
-Vigyázzatok az úton haza fele-mondtam apura nézve.
Ő rám kacsintott és nyújtotta a kezét, hogy most már ő jön az öleléssel. Szorosan körém fonta a karját és elkezdett ringatni jobbra-balra, mint amikor kicsi voltam. Erősnek kellett lennem, nem volt szabad sírnom hisz nem szerettem volna ennél is jobban megnehezíteni a szüleim dolgát.
-Hercegnőm jelentkezünk ahogy csak tudunk-ígérte nekem apu.
Aztán elengedett. Be szálltak a kocsiba. Anyám úgy zokogott, hogy szerintem nem is látott engem. Integettem nekik és ők dudálva elhajtottak. Azon gondolkoztam, hogy hogyan fognak jelentkezni a szüleim, hisz telefont nem hozhattam magammal és elvileg itt nincs internetkapcsolat sem. Egyedül éreztem magam, nagyon egyedül. Megfogtam a bőröndömet és elindultam a személyes poklom felé. Egyenesen a szobám felé vettem az irányt. Hatalmas volt ez az épület és majd kiköptem a tüdőmet mire felértem a harmadikra. Biztos azért laktak a fiúk egy szinttel lejjebb, hogy ne ők mászkálgassanak át a lányokon, ésszerű. Ami a legfurcsább, hogy akivel találkoztam eddig, mind úgy tett, mintha ott se lennék. Valahol ennek örültem. Nagy nehezen megtaláltam a szobámat a folyosók erdejében, még jó, hogy kaptam egy kisebb térképet. 315. szoba, helyben vagyunk. Nagy levegőt vettem és nyugtattam magam. Remegő kézzel bedugtam a még régebben diritől kapott kulcsomat a zárba és kitártam az ajtót. Üres volt, ezt már szeretem. Becsuktam magam után az ajtót és körbe néztem. A fal egyik része teli volt poszterekkel. Az összes együttest ismertem szüleimnek hála. A szobatársam ágya szépen be volt vetve és hemzsegett a díszpárnák és plüss állatok hadától. Elindultam az én szobarészemhez. Eléggé nagy volt a kontraszt. Az én falam csupasz volt és az ágy is egyen ágyneműhuzattal rendelkezett. Sürgősen orvosolnom kell a problémát. Felnyitottam a bőröndömet és a szekrényemhez léptem, felmérve a helyzetet. Elkezdtem kipakolni és szerencsére bőven volt még hely más ruháknak, reményeim szerint feketéknek. Az ágyam feletti polcra kipakoltam a könyveimet amit magammal hoztam. Az éjjeli szekrényre leraktam a kulcsomat és a szüleimmel közös képünket. Isteni csoda folytán minden szobához külön fürdő állt rendelkezésre. Elővettem egy nagy zacskót, amibe a tisztálkodó szereim voltak és a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy oda is kipakoljak. Épp a tusfürdőmet raktam a zuhanyzóba, amikor hallottam, hogy kattan a zár. Felegyenesedtem és magamra erőltettem a legkedvesebb arcomat és bejárat felé mentem. Pont akkor értem oda, amikor a szobatársam lépett be az ajtón.
-Jézusom a frászt hoztad rám. Basszus- ijedtében ugrott egyet, miközben engem nézett.
-Ne haragudj-szánakoztam és rámosolyogtam.
-Semmi baj, de ne csinálj ilyet többet-nevetett.
-Rendben. Amúgy Bella vagyok.-mutatkoztam be.
-Tudom, hogy kivagy. Én Liza vagyok.-mosolygott ő is rám.
Kicsit félelmetes volt, hogy tudja ki vagyok, de biztos szóltak neki rólam. Megint többet látok a dolgokba, mint ami benne van. Első amit észre vettem Lizán, hogy ő is feketébe van. Aztán a haja szúrt szemet. Természet ellenes vörös volt, de nagyon szép és jól állt neki. Erős sminket viselt és a körme is feketére volt kenve.
A további pár órában nem nagyon beszélgettünk, szerintem hagyott engem, hogy megszokjam a környezetet. Beesteledett és miután mindketten lezuhanyoztunk és ágyba bújtunk megtört a csend.
-Hé Bella, hogy tetszik itt?-kérdezte a kelleténél hangosabban.
-Egész kellemes, bár szerintem be kéne szerezem egy-két fekete ruhát-fordultam felé az ágyban.
-Jaj nekem annyi ruhám van, hogy szívesen adok neked addig kölcsön, míg nem veszel-fordult ő is felém.
Kellemesen csalódtam. Egészen kedvelem ezt a lányt már most. Órák óta most érzem először azt, hogy nem vagyok egyedül.
-Az jó lenne csajszi-nevettem.
Egy kis csönd támadt köztünk, megint Liza törte meg.
-Láttad már Kolt?-kérdezte teli kíváncsisággal a hangjában.
-Nem. Ki ő?
-Ó szívem, akkor még nem láttál itt mindent. Nem mondok semmit, holnap úgyis érteni fogod, hogy mire célzok-nevetett fel szívből.
-Ha te mondod-gondolkodtam el.
Hirtelen kialudtak a fények én meg felsikítottam. De ciki.
-Nyugi, csak lámpa oltás van-mondta.
-Ez most komoly?-értetlenkedtem.
-Üdv a sitten bébi.
Mindketten hangosan nevettünk. Csendbe feküdtünk tovább és pár perc múltán hallottam, hogy Liz elaludt. Én bámultam a plafont és azon gondolkoztam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen laza és közvetlen szobatársam van. De egy belső hang azt súgta, hogy legyek óvatos, hisz nem tudhatom, hogy ő miért van itt. De ezt elnyomtam magamban, nem akartam erre gondolni. Le vettem a karkötőt és azt is az éjjeli szekrényre tettem. Átfordultam a másik oldalamra és pár lélegzetvétel után én is elaludtam.
Ő rám kacsintott és nyújtotta a kezét, hogy most már ő jön az öleléssel. Szorosan körém fonta a karját és elkezdett ringatni jobbra-balra, mint amikor kicsi voltam. Erősnek kellett lennem, nem volt szabad sírnom hisz nem szerettem volna ennél is jobban megnehezíteni a szüleim dolgát.
-Hercegnőm jelentkezünk ahogy csak tudunk-ígérte nekem apu.
Aztán elengedett. Be szálltak a kocsiba. Anyám úgy zokogott, hogy szerintem nem is látott engem. Integettem nekik és ők dudálva elhajtottak. Azon gondolkoztam, hogy hogyan fognak jelentkezni a szüleim, hisz telefont nem hozhattam magammal és elvileg itt nincs internetkapcsolat sem. Egyedül éreztem magam, nagyon egyedül. Megfogtam a bőröndömet és elindultam a személyes poklom felé. Egyenesen a szobám felé vettem az irányt. Hatalmas volt ez az épület és majd kiköptem a tüdőmet mire felértem a harmadikra. Biztos azért laktak a fiúk egy szinttel lejjebb, hogy ne ők mászkálgassanak át a lányokon, ésszerű. Ami a legfurcsább, hogy akivel találkoztam eddig, mind úgy tett, mintha ott se lennék. Valahol ennek örültem. Nagy nehezen megtaláltam a szobámat a folyosók erdejében, még jó, hogy kaptam egy kisebb térképet. 315. szoba, helyben vagyunk. Nagy levegőt vettem és nyugtattam magam. Remegő kézzel bedugtam a még régebben diritől kapott kulcsomat a zárba és kitártam az ajtót. Üres volt, ezt már szeretem. Becsuktam magam után az ajtót és körbe néztem. A fal egyik része teli volt poszterekkel. Az összes együttest ismertem szüleimnek hála. A szobatársam ágya szépen be volt vetve és hemzsegett a díszpárnák és plüss állatok hadától. Elindultam az én szobarészemhez. Eléggé nagy volt a kontraszt. Az én falam csupasz volt és az ágy is egyen ágyneműhuzattal rendelkezett. Sürgősen orvosolnom kell a problémát. Felnyitottam a bőröndömet és a szekrényemhez léptem, felmérve a helyzetet. Elkezdtem kipakolni és szerencsére bőven volt még hely más ruháknak, reményeim szerint feketéknek. Az ágyam feletti polcra kipakoltam a könyveimet amit magammal hoztam. Az éjjeli szekrényre leraktam a kulcsomat és a szüleimmel közös képünket. Isteni csoda folytán minden szobához külön fürdő állt rendelkezésre. Elővettem egy nagy zacskót, amibe a tisztálkodó szereim voltak és a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy oda is kipakoljak. Épp a tusfürdőmet raktam a zuhanyzóba, amikor hallottam, hogy kattan a zár. Felegyenesedtem és magamra erőltettem a legkedvesebb arcomat és bejárat felé mentem. Pont akkor értem oda, amikor a szobatársam lépett be az ajtón.
-Ne haragudj-szánakoztam és rámosolyogtam.
-Semmi baj, de ne csinálj ilyet többet-nevetett.
-Rendben. Amúgy Bella vagyok.-mutatkoztam be.
-Tudom, hogy kivagy. Én Liza vagyok.-mosolygott ő is rám.
Kicsit félelmetes volt, hogy tudja ki vagyok, de biztos szóltak neki rólam. Megint többet látok a dolgokba, mint ami benne van. Első amit észre vettem Lizán, hogy ő is feketébe van. Aztán a haja szúrt szemet. Természet ellenes vörös volt, de nagyon szép és jól állt neki. Erős sminket viselt és a körme is feketére volt kenve.
A további pár órában nem nagyon beszélgettünk, szerintem hagyott engem, hogy megszokjam a környezetet. Beesteledett és miután mindketten lezuhanyoztunk és ágyba bújtunk megtört a csend.
-Hé Bella, hogy tetszik itt?-kérdezte a kelleténél hangosabban.
-Egész kellemes, bár szerintem be kéne szerezem egy-két fekete ruhát-fordultam felé az ágyban.
-Jaj nekem annyi ruhám van, hogy szívesen adok neked addig kölcsön, míg nem veszel-fordult ő is felém.
Kellemesen csalódtam. Egészen kedvelem ezt a lányt már most. Órák óta most érzem először azt, hogy nem vagyok egyedül.
-Az jó lenne csajszi-nevettem.
Egy kis csönd támadt köztünk, megint Liza törte meg.
-Láttad már Kolt?-kérdezte teli kíváncsisággal a hangjában.
-Nem. Ki ő?
-Ó szívem, akkor még nem láttál itt mindent. Nem mondok semmit, holnap úgyis érteni fogod, hogy mire célzok-nevetett fel szívből.
-Ha te mondod-gondolkodtam el.
Hirtelen kialudtak a fények én meg felsikítottam. De ciki.
-Nyugi, csak lámpa oltás van-mondta.
-Ez most komoly?-értetlenkedtem.
-Üdv a sitten bébi.
Mindketten hangosan nevettünk. Csendbe feküdtünk tovább és pár perc múltán hallottam, hogy Liz elaludt. Én bámultam a plafont és azon gondolkoztam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen laza és közvetlen szobatársam van. De egy belső hang azt súgta, hogy legyek óvatos, hisz nem tudhatom, hogy ő miért van itt. De ezt elnyomtam magamban, nem akartam erre gondolni. Le vettem a karkötőt és azt is az éjjeli szekrényre tettem. Átfordultam a másik oldalamra és pár lélegzetvétel után én is elaludtam.
~§~
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése